csokolade

2011 március 25. | Szerző: herbal

Atolvasom ujra es ujra es csak ugy sut belole az egykedvuseg.

Tehat nem vegeztem jo munkat…

Mert el akartam mondani azt is, hogy rettentoen szeretem. Es hogy nagyon boldog vagyok, hogy eppen O az az ember, aki leelne velem az eletet.

Mindennel boldogabba szeretnem tenni.

Hogy barmirol lemondanek a kedveert. Csak… En addig nem tudok onmagam lenni otthon, amig itt nem szereztem meg azt, amiert kijottem. Addig nem elhetek onfeledt eletet.

Nem magam miatt. Az Anyukam es a Testverem miatt. A fogadalom miatt, amit egy sokadszor atvirrasztott ejszaka utan hoztam meg otthon. Nekem itt dolgom van meg.

Egy evnyi dolgom. Annyi ido talan eleg, hogy kisimuljanak a rancok Anyukam gondterhelt arcan. Nem adhatom fel a sajat boldogsagomert. Egyaltalan, lehetnek-e boldog, ha cserebe hatat kene forditanom a leliismeretemnek?

Tudod, most eszembe jutott, amikor egy faagon ulve nyaltuk a fagyit gyerekkoromban a barataimmal. Akkor meg annyira szep volt a vilag.

      Csak a csokolade es vanilia ragacsos ize letezett. Es a nevetes.

Megkertek a kezem

2011 március 25. | Szerző: herbal

 

Ket ev utan – ami eleg viharosan es nehezen indult – megertem azt a pillanatot, amikor elem terdel, es felteszi a kerdest.

Nem ilyennek kepzeltem. Nem is kepzeltem sehogy.

Az arcat alig lattam, mert a konny valami absztrakt keppe mosta ossze.

De a tenyerem erezte a megszokott vonasokat.

Ketseg sem fert hozza, hogy O az.

Es most, nehany nappal kesobb, nem jonnek az alomkepek.

Nekem most hazrol es futkoso gyermekekrol kellene abrandozni. Konyharol, ahol inycsiklandozo illat terjeng, es a ferjem hazaer. Es vacsizunk es mesel es nevetunk…

Nem volt ezzel gond. Mint mindenkinek, nekem is voltak almaim. El is hittem oket.

Sot, kozos almaink is voltak. Mosolyogva tervezgettunk osszebujva.

De ezt most – tessek mondani – ki vette el?

Csak ulok es bamulok ki az ablakon.

Talan most fogtam fel, hogy a helyzet nem biztato.

Tudod, kulfoldon elunk. En jottem hamarabb. Eldegeltem csendes maganyomban.

Aztan megismerkedtunk. A neten. Es kijott hozzam. Azota egyutt elunk itt.

Minden szep es jo.

Csak neki nem tetszik a hely, nem ugy alakultak a dolgok, ahogy elkepzelte.

Nekem viszont nincs mas kilatasom, csak itt.

En nem szeretnek hazakoltozni.

O igen.

Beszelgettunk errol. Nyugodtan, szepen. En erveltem, o ervelt. Vegul mosolyogva dontottuk el, hogy majd lesz valami. A lenyeg, hogy egyutt.

De most kozeledik az ido. Valami tenni fogunk. Es itt vagyok en, aki mindennel boldogabb lehetne. Vele. Itt.

Es itt van O, aki mindennel boldogabb lehetne. Velem. Ott.

En lemondhatnek az altalam realisnak hitt jovorol, az elkepzeleseimrol.

O is lemondhatna. De eleg lenne a boldogsaghoz ennyi? A puszta teny, hogy mi vagyunk egymasnak?

Vagy folyton frusztralt lenne valamelyikonk, mert nem ott el, ahol szeretne?

Mit tegyek?

El fogom mondani Neki, hogy nem szeretnem, ha miattam lemondana a terveirol.

Es el fogom mondani azt is, hogy en sem fogok lemondani a terveimrol.

Mert tudom, hogy akkor mar nem lennek en, csak egy megtort, aggodalmaskodo valaki, aki kapaszkodik a kezeibe. 

O hisz benne, hogy majd hamarosan hazakoltozunk. Hogy meg tud gyozni.

O boldogan tervez.

En meg ulok, es azon gondolkodom, hogy elmondjam-e szazadjara is az erveimet a maradas mellett, vagy varjak, majd lesz valami.

Addig is csak bamulok ki az ablakon.

Az a felho szepen lassan uszik del fele.

Es viszi az almaimat.

Pedig annyira gyunyoru ez a gyuru!