Megkertek a kezem

2011 március 25. | Szerző: herbal |

 

Ket ev utan – ami eleg viharosan es nehezen indult – megertem azt a pillanatot, amikor elem terdel, es felteszi a kerdest.

Nem ilyennek kepzeltem. Nem is kepzeltem sehogy.

Az arcat alig lattam, mert a konny valami absztrakt keppe mosta ossze.

De a tenyerem erezte a megszokott vonasokat.

Ketseg sem fert hozza, hogy O az.

Es most, nehany nappal kesobb, nem jonnek az alomkepek.

Nekem most hazrol es futkoso gyermekekrol kellene abrandozni. Konyharol, ahol inycsiklandozo illat terjeng, es a ferjem hazaer. Es vacsizunk es mesel es nevetunk…

Nem volt ezzel gond. Mint mindenkinek, nekem is voltak almaim. El is hittem oket.

Sot, kozos almaink is voltak. Mosolyogva tervezgettunk osszebujva.

De ezt most – tessek mondani – ki vette el?

Csak ulok es bamulok ki az ablakon.

Talan most fogtam fel, hogy a helyzet nem biztato.

Tudod, kulfoldon elunk. En jottem hamarabb. Eldegeltem csendes maganyomban.

Aztan megismerkedtunk. A neten. Es kijott hozzam. Azota egyutt elunk itt.

Minden szep es jo.

Csak neki nem tetszik a hely, nem ugy alakultak a dolgok, ahogy elkepzelte.

Nekem viszont nincs mas kilatasom, csak itt.

En nem szeretnek hazakoltozni.

O igen.

Beszelgettunk errol. Nyugodtan, szepen. En erveltem, o ervelt. Vegul mosolyogva dontottuk el, hogy majd lesz valami. A lenyeg, hogy egyutt.

De most kozeledik az ido. Valami tenni fogunk. Es itt vagyok en, aki mindennel boldogabb lehetne. Vele. Itt.

Es itt van O, aki mindennel boldogabb lehetne. Velem. Ott.

En lemondhatnek az altalam realisnak hitt jovorol, az elkepzeleseimrol.

O is lemondhatna. De eleg lenne a boldogsaghoz ennyi? A puszta teny, hogy mi vagyunk egymasnak?

Vagy folyton frusztralt lenne valamelyikonk, mert nem ott el, ahol szeretne?

Mit tegyek?

El fogom mondani Neki, hogy nem szeretnem, ha miattam lemondana a terveirol.

Es el fogom mondani azt is, hogy en sem fogok lemondani a terveimrol.

Mert tudom, hogy akkor mar nem lennek en, csak egy megtort, aggodalmaskodo valaki, aki kapaszkodik a kezeibe. 

O hisz benne, hogy majd hamarosan hazakoltozunk. Hogy meg tud gyozni.

O boldogan tervez.

En meg ulok, es azon gondolkodom, hogy elmondjam-e szazadjara is az erveimet a maradas mellett, vagy varjak, majd lesz valami.

Addig is csak bamulok ki az ablakon.

Az a felho szepen lassan uszik del fele.

Es viszi az almaimat.

Pedig annyira gyunyoru ez a gyuru!